Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/202023
|
2009-12-02
Kedves Jucó!
Tegnap este volt egy dokumentumfilm, illetve egy sorozat része, a Szeretem a testem. Ennek a végén, mikor búcsúzik a kövér nő, ez a szám megy: http://www.youtube.com/watch?v=O4_ghOG9JQM
Jó kis szám, nem véletlen, hogy 12 100 000 ember volt rá kíváncsi. Ha esetleg nem olvasod addig, míg ez fent van, akkor ez John Lennon Stand by me című száma. Szóval jó az a műsor, rengetegen jelentkeztek a műsorba, ahol egy sztájliszt, stílusmester felöltözteti őket előnyösen, és bebizonyítja nekik, hogy igenis, lehet szeretni azt a testet, amit kaptak, illetve, amit kialakítottak maguknak. Tényleg látványos változáson szoktak keresztülmenni: a ruhákon kívül csinálnak nekik egy jó, előnyös frizurát, sminket, és így teljesen kicserélődnek, sőt Soma mamagésa elhiteti velük, hogy így a legjobbak. Persze tízből hat-hét elhiszi, és megpróbál változtatni rajta, a többi meg sír továbbra is. Hát ilyenek az emberek.
Szépen süt a nap, szebbnek látom most a világot, a torkom sem fáj annyira, igaz, azért másfél órát most is ébren voltam éjszaka, de mindegy, már megszoktam. Mintha kezdenék kilábalni belőle, igaz, lábalhatok is már, hisz ma van az utolsó nap az antibiotikumos kúrából.
Megfigyeltem, hogy novemberben mindig erőt vesz rajtam egy nagyon mély szomorúság. Nem mondanám, hogy depresszió, csak valami nagyon ősi szomorúság. Sokat gondolkoztam rajta, mitől lehet. Mert ugye a visszatérő depresszió az januárban szokott lenni és eltart márciusig is akár. És rájöttem, mitől lehet ez. Apám, ha nem tévedek, valahogy november elején halt meg, és én valószínűleg november második felére kezdtem felfogni, hogy többé nem látom. És szerintem ez annyira mélyen belém ivódott, hogy ez elkísér egész életemben. De lehet, hogy ez az eredite a fent említett számnak:
http://www.youtube.com/watch?v=Vbg7YoXiKn0&feature=related
az se véletlen, hogy mostanában ennyire fogékony vagyok erre a zenére. Hát igen, lehet, hogy apám elmenése miatt van bennem ez a mély letargia. Csak az eget szoktam ilyenkor nézni, meg ahogy bealkonyodik és lassan sötét lesz. Akkor jönnek elő ezek a mély, megfejthetetlen érzések. Ami már annyira nem is megfejthetetlen.
|
